Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Munkában 5

2008.04.10

 

 

Mielőtt idejöttem, csak annyit tudtam az egész munkáról, hogy ebben a négy csillagos szállodában fogok dolgozni, illetve itt is lakhatom. Háromféle munkalehetőséget kínáltak fel: a bárban vagy bisztróban (kinek hogy tetszik), az étteremben vagy a takarítószemélyzetnél van alkalmam kipróbálni soha-nem-volt ismereteimet. Mivel egyikről sem írtak előzetesen egy sort sem, úgy voltam vele, hogy végül is tök mindegy, majd ők megmondják.

 

És valóban ez történt. Ideérkezésem első estéjén azt mondták, hogy az étterembe leszek beosztva. Mondtam, hogy jó. Tudjátok, amint eltelt egy kis idő és beleláttam az itteni dolgokba, azt mondtam, hogy ezt is a Jóisten intézte, de tényleg!

 

A takarítószemélyzet azt gondolom, egyáltalán nem hal bele a munkába. Mivel itt mindenhol szőnyeg van, igazán csak porszívózniuk kell, meg az ágyneműt megigazítani a szobában, meg mondjuk a fürdőszobát kicsit rendbe tenni. Viszont nincs külön takarítószemélyzet a konyhához, az étteremhez, a bárhoz, sem a nagy rendezvénytermekhez! Hogy ki takarít ezekben? Hát mi! Az étteremben Minden Takarítók Gyöngyének – ugye ezt most itt név nélkül írom, de egyesek biztos hamar kitalálták, kire gondolok – aranyélete lenne, jobb mint annak idején a BKV-nál volt, pedig az volt ám csak a gyöngyélet! Ugyanis oda takarító még életében be nem tette szerintem a lábát, hiszen a mi feladatunk közé tartozik, hogy a vendégek megérkezése előtt felporszívózzunk, adott esetben lemossuk a só és borstartókat (képzeljétek, nem tudták nekem megmondani az itteniek, hogy hogy mondjuk ezt angolul! Majdnem megkérdeztem, hogy ki tanította meg őket erre a nyelvre.) Aztán este megint mi suvickolunk, mosunk fel és porszívózunk ki mindent. A konyha összes mocskát a mosogatófiúk takarítják, a rendezvénytermeket van úgy, hogy az aznapi főnök porszívózza öltönyben. Ja, merthogy mindenkinek a fehér vasalt ing vagy blúz, főnököknek öltöny vagy kiskosztüm, nekünk meg fekete nadrág és fekete vagy bordó mellény az egyenruhánk. A lóti-futi porter srácok is ebben a szerelésben cipelik át az ötszáz széket, a három bőrfotelt, a tíz darab tizenkétszemélyes, összecsukható faasztalt és a színpadot az egyik teremből a másik raktárba. Majd megmosván (!) kezüket adott esetben beállnak a vendégeknek kaját felszolgálni. Szerintem tuti rendszer – ezen semmiképp sem fogok változtatni, miután megvettem a kéglit!

 

Na de visszatérve a takarítókhoz. Ha ott lennék, egy hihetetlen hátránya lenne a dolognak: mivel szinte csak lengyelek és litvánok vannak a csapatban, némelyikük pedig még csak nem is beszél angolul, egész nap nem csinálnék mást, mint a lengyel karattyolást hallgatnám. Bár jórészt még azt sem, mert mindegyiküknek van egy folyosószakasza, húsz szobával, aztán addig ki nem jöhetnek onnan, amíg nem csillog-villog-ragyog ott minden.

 

A bár-bisztróban (ne kis sarki késdobálót képzeljetek, ahol a söntésnél beszélik meg a faluban történteket a bicigliről lepattanva, hanem ezt is olyan kis négycsillagosan!) pedig nem csinálnak mást – milyen fura! – csak innivalót meg ennivalót szolgálnak fel.

 

Na most ez az egy, amit nekem az étteremben még csak elvétve kell csinálnom, hála Istennek! Ugyanis képzeljétek el az alábbi jelenetet. Valamelyik nap egy nyolcfős vendégcsapatunk volt többek között, és nekem is szóltak, hogy segítsek az előételeket bevinni. Mivel nekem a leves jutott, hát abból ragadtam meg két tányérral. Tudnotok kell, hogy az ő leveseik szinte egyáltalán nem hasonlítanak a mieinkére. Ugyanis itt nagyon krémes, szinte már főzelék sűrűségű az állaga. Az én leveseim meg ráadásul zöldes színűek voltak, hogy még véletlenül se tudjam kitalálni, mi lehet az. Megkérdeztem gyorsan az egyik nőt, hogy én éppen milyen levest tartok a kezemben, mire ő valami krumpliról rebegett meg hozzátett egy számomra teljesen ismeretlen angol szót is, amitől egyáltalán nem lettem okosabb. Gondoltam lesz, ami lesz, elindulok befele az étterembe. De aztán meg az jutott az eszembe, hogy ez azért mégsem jó, mert ha nem tudom, hogy mi van nálam, meg sem tudom a kedves vendégektől kérdezni, hogy ugyan ki akart ilyet enni. Mégsem adhatom körbe, hogy nyaljanak bele, hátha ők rájönnek, hogy mi van a kezemben. (Bár tulajdonképpen játszhattam volna olyat is, hogy eldugom a hátam mögé, odamegyek az egyik vendéghez, megkérdezem, hogy jobb vagy bal, mire ő azt mondja, hogy jobb, és tessék, megnyerte előételnek a levesemet.) De akkor úgy gondoltam, visszafogom magam.

 

Szóval, amíg így még egy másodpercig tipródtam a konyha és az étterem közötti folyosón, hála Istennek épp jött a főszakács. A következő párbeszéd zajlott le közöttünk.
– Són! (merthogy így hívják) Mi ez?

– Leves – mondta ő nagy természetességgel.

– Jó, azt én is tudom, de milyen?

– Krumpli – mondta ő, majd nagy vidáman otthagyott. Szerintem irtó hülyén néztem ki a szemében két tányér levessel a kezemben miközben még azt az alapinfot sem tudom, hogy az krumplileves! Annyi időm még volt, hogy utána kiabáljam, hogy csak ne nevessen!, sajnos azonban a mondatot nem tudtam befejezni, miszerint hogy ha legközelebb Hungaryba jön, majd megmutatom, hogy néz ki az igazi krumplileves! Aztán hirtelen megelevenedett előttem a kép, amint sorba eléteszik a kajáinkat, mint mondjuk rakott krumpli, nokedli, gulyásleves (ezek állandóan a pörköltre hiszik azt, hogy az a gulyás!) vagy mondjuk bármelyik főzelék (itt ugyanis nem ismerik a főzeléket, igazán még tisztességes szavuk sincs rá! Megnézném, mit csinálnának a mi jó kis tökfőzelékünkkel.). Majd miután elétették, én pontozom egyrészt, hogy egyáltalán ki tudja-e magyarul mondani a kaja nevét, majd pedig össze tudja-e párosítani a tányéron levővel…

 

Sajnos nem volt sok időm ezen a képen elmerengeni, mert a két tányér zöldszínű krém-krumplileves (még véletlenül sem maradt benne egy kis burgonyadarabka a beazonosítás végett) még mindig a kezemben volt, a vendégek pedig várták.

 

Szóval, képzeljétek el, mi lenne, ha a bár-bisztróban dolgoznék! Az összes szakács leugatná a fejemet, a vendégek pedig szerintem ránézésszerűen kapnák tőlem a kajákat. „Te elég kövér vagy, ezért csak azt a kis darabka nem-tudom-én-mit kapod, neked pedig híznod kellene, úgyhogy ezt a másik izét fogod megenni!” – mondjuk, valahogy így. Lehet, hogy nem lenne hosszú életű az itteni kárrierem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.